• Osvárt Judit

100/8: Az ismeretlen Bauhaus-város, Celle

Közismert tény, hogy a Bauhaus iskolát 1919-ben Weimarban alapította Walter Gropius, aztán az intézmény Dessauba költözött, végül pedig Berlinben működött egészen az 1933-as bezárásáig. Azt is sokan tudják, hogy a Bauhaus hallgatói és tanárai közül sokan emigrációba kényszerültek, és hogy paradox módon ennek köszönhető a Bauhaus mai ismertsége, hiszen ezeknek a művészeknek köszönhetően honosodott meg a Bauhaus szellemisége (és született számos Bauhaus stílusú épület) szerte a világon.


Az viszont már jóval kevésbé köztudomású, hogy Németország sok más városában már az iskola működésével egyidőben is épültek Bauhaus-házak – pontosabban, mivel nem minden Bauhaus, ami annak látszik, olyan építmények, melyek a korábbi építészeti hagyományokkal szakítva a végletekig lecsupaszítottak, díszítésmentesek, világos és tágas terekkel rendelkeznek, bevallottan egy jobb minőségű, egészséges élettér kialakításának vágyával születtek, és melyekben a funkcionalitás áll mindenek felett. Neue Sachlichkeit, vagy Neues Bauen – így hívták a stílust akkoriban (legalábbis Németországban, mert minden országban más, több neve volt – de erről majd máskor).


A Bauhaus 100 weboldalán régiókra lebontva, a Grand Tour of Modernism oldalán pedig akár túrákba szervezve lehet felfedezni, pontosan hol és pontosan milyen épületek születtek ebben az időszakban Németországban – inkább premodern, többnyire a Brick Expressionism-hoz sorolt érdekesség például a hamburgi téglaépítészeti hagyományokat modernizáló Chilehaus, és szinte kizárólag funkcionális szempontoknak tesz eleget a mediterrán apartmanházra emlékeztető, karlsruhei Dammerstock komplexum. És van egy város, ahol az igazi, sallangmentes, par excellence Neues Bauen, amit mi általában ma már általában Bauhaus-stílusnak hívunk, több építményben is a legtisztább formájában van jelen – ez pedig Celle.


Bevallom, hogy Celléről nem sokat tudtam egészen addig, amíg a Német Turisztikai Hivatal meghívására részt nem vettem a közelmúltban egy alapos és nagyon intenzív Bauhaus-túrán. Cellében nem működött soha a Bauhaus-iskola, és nem emlékszem rá, hogy a város neve valaha szerepelt volna bármilyen olvasmányomban, pedig egy zseniális és nagyon elszánt építésznek köszönhetően itt a lehető legtisztább formában valósult meg néhány kifejezetten jó, modern épület – amelyeket mind Otto Haeslernek köszönhetünk.


Otto Haesler 26 évesen, 1906-ban került Celle városába, ahol egy gazdag helyi gyáros lányát vette feleségül. Celle kifejezetten jómódú településnek számított akkoriban: a 17. század óta, amikor is számos francia hugenotta költözött ide, Georg Wilhelm fejedelem francia származású feleségének köszönhetően, a kultúra, a kereskedelem, illetve az építészet és képzőművészet fellegvára volt. Celle belvárosa a mai napig őrzi e gazdag korszak emlékeit, melyeket – Németország városainak nagy részétől eltérően – szerencsére messze elkerültek a második világháborús bombák, és amelyben egyedülálló módon érintetlen maradt több, mint 490 lenyűgözően szép ún. Fachwerkhaus (fagerendás homlokzatú ház).







...és így tovább, sok-sok utcán keresztül (ismétlem, közel 500 ilyen ház áll Cellében, döntő többségükben ma is laknak, alsó szintjükön pedig szuper boltocskák vannak!).


Otto Haesler a házasságának (és szabadkőműves-tagságának) köszönhetően Celle legmagasabb köreibe nyert bebocsájtást, így odaköltözése évétől mintegy harminc éven át, egészen a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt uralomra kerüléséig irányíthatta a város ingatlanprojektjeit. Mivel folyamatosan tartotta a kapcsolatot pályatársaival, jól ismerte az éppen kibontakozó modern építészeti mozgalmakat, és szerencsére jó partnerre talált a város vezetésében azok helyi implementálásához is.


Első megvalósult terve az Italienischer Garten (’olasz kert’) lakóházegyüttes, amely lényegében megépítése óta változatlan pompájában ragyog: kék és piros tömbjei ma is valószerűtlenül élénknek tűnnek, száz éve pedig egészen biztosan még meghökkentőbbek voltak Celle lakói számára (a házakat többször átfestették, ma újra az eredetileg Karl Völkler festőművész által kiválasztott árnyalatokhoz hasonló színekben láthatók). Tíz darab ikerházról van szó, bennük összesen 44 lakással, melyek a színeiken kívül több, akkoriban meghökkentő részlettel is felhívták magukra a figyelmet: ablakaik például a házak sarkain találhatók, tetejük pedig teljesen lapos – mint most meggyőződtem róla, a környéket a Fachwerkhausokon kívül a téglaépítészet és természetesen a sátortető uralja, szóval ez akkoriban biztosan hajmeresztő újdonságnak számíthatott Észak-Németországban. Az Italienischer Gartent a középpolgárságnak szánták: a piros házakban 85 m2-es, a kékekben 130 m2-es lakások vannak – ennek megfelelően bérleti díjaik is igen magasak voltak, ma pedig a város legdrágább ingatlanjai közé számítanak.



Az Italienischer Garten tömbjei (fotó: © CTM GmbH; www.celle-tourismus.de))

fotó: © CTM GmbH; www.celle-tourismus.de

Így festenek a házak szomorkás időben (saját fotó)

Sarkok, ablakok

Archív fotó, sajnos fekete-fehérben (fotó: © Otto-Haesler-Archive in the City Archive of Celle)

Egészen más, jóval kevésbé elitista szellemiségben épültek Celle szociális beruházásai, szintén Haesler tervei alapján: az Altstädter iskola, valamint a Blumläger Feld és a Georgsgarten telepek, melyek az első világháború utáni lakásínség és a nyomorúságos nagyvárosi életkörülmények problémáira egyaránt megoldást kívántak kínálni.


A Georgsgarten úgy fest, mint bármely négyemeletes házsor Budapesten, de akkoriban ez a háztípus még merészen újítónak számított. A komplexumban 168, egyenként 50-70 m2 alapterületű lakást alakítottak ki, a húszas években forradalmian új módon központi fűtéssel, folyóvízzel és mosdóval felszerelve (de még önálló fürdőszoba nélkül), a tömbök között zárt udvarokkal, az alsó szinteken üzletekkel, mosodával, fürdővel, fodrászattal, könyvtárral, óvódával. A Georgsgarten a modern lakótelepek előfutára volt – azok minden előnyével, és (ma már tudjuk) előre kódolt hibájával. (Sajnos erről nincs képem, mert szakadt az eső, és a cellei sajtófotók között sem találtam érdekeset, de a Wikipédia német oldalán meg lehet nézni, milyen.)


A Blumläger Feld az Italienischer Garten nagyvonalú eleganciájához és a Georgsgarten élhető léptékeihez képest a lehető legszerényebb kivitelű otthonokat kínálta. Itt már csak 34, 43 vagy 51 m2 alapterület jutott egy négy fős családnak, de az mégiscsak önállóságot jelentett a nagyvárosok munkásszállásai és zsúfolt tömegszállásai után. Az 1930-ban épült sorház két, egyenként 222 méter hosszúságú tömbből állt, melyben minden lakás ablakait keletre lés nyugatra tájolták. A konyha és a hálószobák a keleti, a nappali szoba pedig a nyugati oldalon helyezkedett el – így reggel nem volt szükség lámpafényre a készülődéshez, este pedig napnyugtáig együtt lehetett a család, sőt, ha kedve tartotta, saját kiskertjében is kertészkedhetett. A családtagok külön szobákban aludhattak, így jelentős mértékben csökkent a közösség TBC- és egyéb fertőző betegségben szenvedő tagjainak száma (mi mindenre képes a design!...). Az egyik tömb végén állt a központi épület, benne a mosó- és fürdőszobával, illetve a kazánházzal – minden lakásban volt ugyanakkor wc és központi fűtés. A mosó- és fürdőház szigorú beosztás szerint működött: a családok 6-8 hetente moshattak, de csak szombaton (mosás-szünnapon) fürödhettek, akkor is csak családonként 30 percig. Mindez elképesztően modernnek és előremutatónak számított akkoriban, ráadásul a lakások bérleti díjai a Birodalom többi részéhez képest legendásan alacsonyak voltak.


A Blumläger Feldet sok kritika érte (már a kortársak is szűk celláknak tartották a miniatűr szobákat), ráadásul az évek során sajnos nagyon lepusztult. Egyik szárnyát teljesen lebontották, a másikat átalakították. Néhány helyiségében az Otto Haesler alapítvány szobái kerültek berendezésre, nagy része viszont üres – 2017-ben kiderült ugyanis, hogy az épület acélváza komoly rozsdásodásnak indult, a lakókat kiköltöztették, felújítása folyamatban van. (Erről sincs sajnos jó fotóm, az eső miatt nem szálltunk ki a buszból, de itt sok képet találhattok róla.)


Blumläger Feld anno (fotó: © Otto-Haesler-Archive in the City Archive of Celle)

A mai napig tökéletesen funkcionális maradt viszont Haesler talán legsikerültebb műve: az Altstädter Schule. Az épületen csak kisebb ráncfelvarrást végeztek az elmúlt 90 évben, egyes részleteit módosították (például sajnos burkolat fedi a tornacsarnok eredetileg részben üvegtéglás mennyezetét, és a régi háztartási óráknak helyet adó terem is új funkciót kapott), de számos elemében még mindig eredeti – így például hibátlanul funkcionálnak az esernyőtartók, több korabeli felirat is olvasható még az osztálytermek ajtajain, és így tovább. Az Altstädter Schule háromszintes, lapostetős ház, déli tájolással és fénykorában mintegy 3000 üvegtáblából álló ablakrendszerrel. A rengeteg üvegfelület még a téli időszakban is lehetővé tette, hogy a diákok egész nap természetes fény mellett tanulhassanak (sötétedés idejére szervezték az énekórákat például), amely mind egészségügyi, mind gazdaságossági szempontból igen előnyösnek találtatott, és amelynek becenevét (Glasschule – üvegiskola) is köszönheti.


Az Altstädter Schule nemzetközi hírnevet hozott Cellének és Hoestlernek. Csak az átadása utáni évben, 1929-ben mintegy 9000 szakmai látogatót fogadott – építészeket, várostervezőket és politikusokat. Olyan nagy volt a forgalom az üvegiskolában, hogy a város elöljárói belépődíjat szedhettek az érdeklődőktől, írt róla számos újság, Haesler pedig világszerte ismertté vált (állítólag Gropius szerette volna, ha lemondását követően ő irányítja az iskolát, de Haesler inkább Cellét választotta). Az iskola a Neues Bauen jelképévé vált és egészen addig sütkérezett a dicsőségben, míg hatalomra nem kerültek a nemzetiszocialisták, akik számára a modern építészet az „elfajzott művészet” kategóriájába került, csakúgy, mint Chagall, van Gogh, Matisse és Picasso művei. A náci időszakban az épület rövid időre katonai, majd kórházi funkciót kapott, de a II. világháború vége óta újra iskolaként működik.



Ilyen volt az iskola régen (fotó: Otto Haesler Stiftung)


... és ma (sajnos ennél jobban nem lehet hátrálni, pedig érdemes lenne, mert szép, szimmetrikus épület)


Folyósók, ablakok, fények

Eredeti esernyőtartó rendszer

A bejárat hangulata is megmaradt

Kilencvenéves és mai feliratok egy osztályterem ajtaján

Paraván az iskolában, rajta az épületről készült, régi fotókkal

Nagyon szépek a részletek

Ilyen volt régen a tornaterem...

...és ilyen most. Állítólag nemsokára helyreállítják.

Az iskola méreteit talán ez a fotó szemlélteti legjobban (fotó: © Otto-Haesler-Archive in the City Archive of Celle)

Rektorház az iskola mellett (fotó: © Otto-Haesler-Archive in the City Archive of Celle)

Nem volt szükség mesterséges megvilágításra, nincsenek is lámpatestek a régi osztályteremben (fotó: © Otto-Haesler-Archive in the City Archive of Celle)

„Otto Haesler a legfontosabb városépítész ma Németországban, vagy talán az egész világon... (...). .. nemcsakhogy alapvető ismeretekkel rendelkezik az építészet területén, de határozott elképzelései vannak a társadalom számára egészséges és helyes lakhatásról is. Nem kizárólag szocialista érzelmű idealista, sem csupán tapasztalt építőmester – sikere e kettő tulajdonság egyidejű birtoklásából eredeztethető, s ezen túlmenően kiváló szeme van a modern építészet esztétikájához is. (...) Soha nem köt kompromisszumot, és ragaszkodik hozzá, hogy a legolcsóbb épületeket is műalkotásként kezeljék” – írta róla Philip Johnson a világ első, modern építészetnek szentelt, a new yorki Museum of Modern Art-ban megvalósított ’International Style’ című kiállításának katalógusában 1932-ben (az én fordításomban).


Amikor a Bauhausról beszélünk, szinte kizárólag a stiláris fogalmakat értjük alatta: a szabályos kocka vagy téglatest alakú házakat, a szépen ívelt erkélyeket, a horizontális dominanciát az ablakok tekintetében, a puritán egyszerűséget. Pedig a Bauhaus annyi minden más is volt – kísérletezés és innováció a formákkal, anyagokkal és technológiákkal, a világ újratervezésének szándéka, maga a testet öltött utópia, melyben a legszegényebbek is egészséges, természetes fényben fürdő és kényelmes otthonokban élnek. A Bauhaus, mely jelentős részben az I. világháború utáni újjáépítés józan, de ugyanakkor tettrekész és lelkes korszellemében fogant, egy új világot akart létrehozni, amelyben mindenkinek joga van az egészséges és esztétikus lakókörnyezethez. Otto Haesler munkássága, a ’social housing’ , vagyis a szociális célú lakásépítés ügyében Cellében tett erőfeszítései ezért is érdemelnék meg, hogy a Bauhausról szóló diskurzusban nagyobb jelentőségük legyen.



info:

Celle Hamburgból alig másfél óra vonatozással elérhető, a városka remek szállodákkal, éttermekkel és romantikus belvárossal rendelkezik. Otto Haesler épületei kívülről mind megtekinthetőek, sőt: bejárható a Direktorhaus, melyben galéria működik, és a napokban nyitott meg újra az Otto Haesler Museum is. A Bahaus-épületek számos módon megközelíthetők, gyalog, bérelt biciklivel, vagy akár elektromos Bauhaus-vonatkán is. Celle – ahol a centenáriumnak önálló logót is terveztek! – Bauhaus magazint is kiad, ami két nyelven elérhető a városban és online, sőt: Haeslerről színdarab is készült, ami a napokban debütál, méghozzá a Haesler által tervezett Direktorenhaus-ban. A város turisztikai irodái csoportos túrákat is várnak, de természetesen egyéni utazóknak is számos érdekességet kínálnak, az alábbi linkeken érdemes nézelődni.



https://bauhaus.celle-tourismus.de

https://www.celle-tourismus.de/

www.grandtourofmodernism.com

www.neuesbauen-celle.de

http://otto-haesler-initiative.de (németül)

http://www.otto-haesler-stiftung.de (németül)